1.   A kommunikáció filo- és ontogenezisének vizsgálata

 

    A tényleges kommunikációkutatás az első világháború utáni időszakban kezdődött. A század elején pszichológiai munkákban tűnt fel a nyelv és a beszéd vizsgálata.

    A humán kommunikációelmélettel foglalkozók elkülönítik a kommunikáció filo- és ontogenezisének vizsgálatát.^[1]

Szecskő munkájában hangsúlyozza, hogy az állatok információ-átviteli tevékenységük során saját fiziológiai állapotukat kódolják jelekké, s ezeket a jeleket továbbítják fajtársaikhoz vagy környezetükhöz.

Megállapítja továbbá, hogy a törzsfejlődés biológiai, fiziológiai és idegélettani tényezőinek, a természeti környezethez fűződő interakciós kapcsolatok bonyolultabbá válásának, a faj egyedei közötti tevékenység-megosztás, az ebből következő differenciálódásának történeti összjátékában van egy olyan szakasz, amelyben a célirányos tevékenységekkel és a tudattevékenységekkel egy időben az információ-átvitelnek olyan formája jelenik meg, amely többé nem magyarázható kielégítően az állatok közötti információátvitel törvényszerűségeivel. A továbbiakban ezt a formát nevezzük kommunikációnak.

Az emberi és állati kommunikációs transzfer lényeges sajátosságait elemezve az alábbi megállapításokat tették:

• Az állatokétól eltérő minőségű információ-átvitel, kommunikáció kialakulásához alapfeltétel az én és nem én, azaz az objektum, szubjektum létezésének megkülönböztetése, azaz a tevékenység és tudat megjelenése.

• Az ember kapcsolatának viszonya az eszközök és szavak révén közvetetté vált. Ez a közvetítettség teszi lehetővé és szükségessé az állati kommunikációtól való megkülönböztetést.

• Az emberi kommunikáció harmadik lényeges sajátossága az állati információ-átvitelhez képest a közvetítettség rugalmas és dinamikus jellege.

    Arra a következtetésre jut, hogy „az állati és emberi információ-átadás közötti határvonal nem elmosódottabb lesz, hanem a jelenleginél is világosabban tűnik elő.”^[2] A kommunikáció ontogenezisét elemezve a következő kutatók emelhetők ki:

George Herbert Mead elsőként törekedett az összefüggő kommunikációelmélet kiépítésére. Az „én” és a „nem én” kettéhasadásának a tényéből indult el. Így az ontogenezisben nagy szerepet játszik a másik helyzetébe való beleilleszkedni tudás jelensége.

    A kommunikáció szerinte értelmes és jelentés-teljes szimbólumok segítségével történik. Ez az értelmezés azt sugallta, hogy a személyiség kialakulása szoros kapcsolatban van az interperszonális kommunikációval (l. még Sullivan).

 

 

George Hebert Mead portréja

 

Jean Piaget a tevékenység, kommunikáció, külsővé válás hármasában a tevékenység fontosságát hangsúlyozza.

Összességében az emberi kommunikáció egyedfejlődésében, ontogenezisében a szerepcsere, a másban való öntükrözés, valamint a tevékenységek koordinációja játszik szerepet, mely áltatában valamilyen szimmetrikus helyzetet feltételez.

Az objektum és szubjektum megkülönböztetésének révén az emberi tevékenység is megjelenik a tudatban objektív létezőként. Az ember képes saját tevékenységét objektív megismerési tárgyként kezelni. A következőkben áttekintjük, hogy kik tekinthetők a kommunikációelmélet megalapítóinak.